Először is a halakról:
A Pontyokról:
Olyan vizeken, ahol elég nagy pontyállomány van érdemes egy bevált helyet rendszeresen etetni ( főtt takarmány kukorica ), lehetőleg naponta mindig ugyanabban az időpontban, így jó esélyeink lehetnek, hogy a helyünkre odaszoknak a halak már pár nap- egy hét alatt is.
Sportosabb és sok vízen eredményesebb is, ha keressük a halat. A pontyok jelenléte ugrásaikból, túrásaikból (a fenékről feltörő buborékok) jól felismerhető.
Gyorsan mélyülő álló vagy lassú folyású vizeken, ahol nem kell a parttól távol keresni a halat használhatjuk az úszós szerelésünket is. Gyorsabb vizeken, vagy sekélyeseken, ahol nagyobb dobásokra van szükség, a fenekező szerelés használhatóbb.
A hely, módszer, ereszték, csali kiválasztásában legnagyobb segítségünkre az lehet, ha megfigyeljük a helyi, tapasztalt horgászok módszereit, szerelését, eresztékállítását, csaliját és mi is ilyen módon horgászunk.
Nagyon kellemes és eredményes módszer, ahol ez megtehető (pl.: Balaton) a nád elé beállva horgászni meleg, nyári napokon. Ide erős, esetleg fonott zsinóros szerelés kellhet, ha szépek a pontyok.
Közvetlenül a nádszálak mellet, egy-egy nádöbölbe beállva lehet egésznap, de főleg este eredményes. Nagyon izgalmas, amikor a nádban megjelenő pontyokat látjuk, hallgatjuk ( ahogy döntögetik a nádszálakat ) és minden pillanatban várjuk a kapást.
Pontyra a legelterjedtebb csali a csemegekukorica ( ami keszegre is jó ), de fenekezőn használhatunk keményebb és nagyobb szemű csalit is. Régen fogtuk kenyérrel, kukorica máléval, nokedlival és főleg tavasszal gilisztával.
Érdekesség, hogy a bojli őse a félig főtt burgonyából kifaragott golyó volt, amit kimondottan szerettek a nagy pontyok. ( A bojlizásra itt nem térek ki! Az már a haladó kategóriába esik! )
A ponty érzékeny az időjárás változásaira! Néha hiába vannak ott a horgunk közelében, nincs kapás, mert nem esznek.
A legfogósabb órák általában a kora reggel és az alkonyat, de ez csak a nagy átlagokat nézve igaz, mert bármely időpontban lehet jó fogásunk.
A nagyon tiszta vízbe nem szívesen merészkedik ki, de zavaros vizeken egészen a partig kijönnek csemegézni.
A ponty kifejezetten fenékjáró halnak számít. A száj állása is arról árulkodik, hogy leggyakrabban a fenéken kutakodva keresi a táplálékát.
Sportosabb és sok vízen eredményesebb is, ha keressük a halat. A pontyok jelenléte ugrásaikból, túrásaikból (a fenékről feltörő buborékok) jól felismerhető.
Gyorsan mélyülő álló vagy lassú folyású vizeken, ahol nem kell a parttól távol keresni a halat használhatjuk az úszós szerelésünket is. Gyorsabb vizeken, vagy sekélyeseken, ahol nagyobb dobásokra van szükség, a fenekező szerelés használhatóbb.
A hely, módszer, ereszték, csali kiválasztásában legnagyobb segítségünkre az lehet, ha megfigyeljük a helyi, tapasztalt horgászok módszereit, szerelését, eresztékállítását, csaliját és mi is ilyen módon horgászunk.
Nagyon kellemes és eredményes módszer, ahol ez megtehető (pl.: Balaton) a nád elé beállva horgászni meleg, nyári napokon. Ide erős, esetleg fonott zsinóros szerelés kellhet, ha szépek a pontyok.
Közvetlenül a nádszálak mellet, egy-egy nádöbölbe beállva lehet egésznap, de főleg este eredményes. Nagyon izgalmas, amikor a nádban megjelenő pontyokat látjuk, hallgatjuk ( ahogy döntögetik a nádszálakat ) és minden pillanatban várjuk a kapást.
Pontyra a legelterjedtebb csali a csemegekukorica ( ami keszegre is jó ), de fenekezőn használhatunk keményebb és nagyobb szemű csalit is. Régen fogtuk kenyérrel, kukorica máléval, nokedlival és főleg tavasszal gilisztával.
Érdekesség, hogy a bojli őse a félig főtt burgonyából kifaragott golyó volt, amit kimondottan szerettek a nagy pontyok. ( A bojlizásra itt nem térek ki! Az már a haladó kategóriába esik! )
A ponty érzékeny az időjárás változásaira! Néha hiába vannak ott a horgunk közelében, nincs kapás, mert nem esznek.
A legfogósabb órák általában a kora reggel és az alkonyat, de ez csak a nagy átlagokat nézve igaz, mert bármely időpontban lehet jó fogásunk.
A nagyon tiszta vízbe nem szívesen merészkedik ki, de zavaros vizeken egészen a partig kijönnek csemegézni.
A ponty kifejezetten fenékjáró halnak számít. A száj állása is arról árulkodik, hogy leggyakrabban a fenéken kutakodva keresi a táplálékát.
A csukákról:
Hol keressük:
A csuka valamennyi édesvízünkben megtalálható, kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hûvös vize, itt ugyanis nem találja meg életfeltételeit. Élőhelyén mindig szüksége van valamilyen fedezékre, búvóhelyre, innen támad lesből egyetlen gyors ugrással áldozatára. Folyóvizeken kedveli a növénnyel sűrűn benőtt partmenti részeket, ahol nincs ott szívesen báll a meder egyenetlenségeibe, vagy a partbiztosító kőrézsű mellé. Állóvizeken a vizet övező nádfal illetve a hínáros részek nyújtanak megfelelő fedezéket a csukának, ahol a vízben él vízitök, vagy tündérrózsa, ammak a levelei alatt is szívesen tanyázik, továbbá, vízbe dőlt tartásokon is megtalálja a búvóhelyét. Mindig lesből támad, smindig beáll a rejtekhelyére, kivételt képez az mikor a víz hőmérséklete csökken és a táplálékállatok a mélyebb vizekre húzódnak, ilyenkor a csuka korgó gyomorral követi őket, ilyenkor nincs megszokott leshelye, vándorol. Télen is táplálkozik, így a lék alól is kitűnően horgászható.
Fontos szabály: Folyóvíz jegén ne horgásszunk, állóvízi jégpáncélra is csak akkor merészkedjünk, ha a jég vastagsága eléri a 10 cm-t és a teteje nem olvadt, és egyenletes. Nem érdemes rámenni a nádfal közeli, illetve olyan területre ahol sok buborék van a jégbe fagyva. Amennyiben a jég nem mozog (a hangjáról lehet hallani, a Balatonon úgy mondják: rian) akkor a legbiztonságosabb.
A csuka valamennyi édesvízünkben megtalálható, kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hûvös vize, itt ugyanis nem találja meg életfeltételeit. Élőhelyén mindig szüksége van valamilyen fedezékre, búvóhelyre, innen támad lesből egyetlen gyors ugrással áldozatára. Folyóvizeken kedveli a növénnyel sűrűn benőtt partmenti részeket, ahol nincs ott szívesen báll a meder egyenetlenségeibe, vagy a partbiztosító kőrézsű mellé. Állóvizeken a vizet övező nádfal illetve a hínáros részek nyújtanak megfelelő fedezéket a csukának, ahol a vízben él vízitök, vagy tündérrózsa, ammak a levelei alatt is szívesen tanyázik, továbbá, vízbe dőlt tartásokon is megtalálja a búvóhelyét. Mindig lesből támad, smindig beáll a rejtekhelyére, kivételt képez az mikor a víz hőmérséklete csökken és a táplálékállatok a mélyebb vizekre húzódnak, ilyenkor a csuka korgó gyomorral követi őket, ilyenkor nincs megszokott leshelye, vándorol. Télen is táplálkozik, így a lék alól is kitűnően horgászható.
Fontos szabály: Folyóvíz jegén ne horgásszunk, állóvízi jégpáncélra is csak akkor merészkedjünk, ha a jég vastagsága eléri a 10 cm-t és a teteje nem olvadt, és egyenletes. Nem érdemes rámenni a nádfal közeli, illetve olyan területre ahol sok buborék van a jégbe fagyva. Amennyiben a jég nem mozog (a hangjáról lehet hallani, a Balatonon úgy mondják: rian) akkor a legbiztonságosabb.
Horgászati szempontból mindig olyan területre vessük be horgainkat, ahol csukarablást látunk, érdemes mérlegelni, hogy a szereléket veszítjük el vagy nem lesz egy kapásunk sem, ezért egy tanács: bátran dobjunk a vízinövényzet közvetlen közelébe mert ott van a legnagyobb esély a kapásra.
Kapási idők:
A csuka legfontosabb érzékszerveinek egyike a szeme, így ebből kitűnik hogy nappali ragadozó. Előfordul ugyan olya eset is mikor a sötétedés után, a harcsának szánt csalira rabol, de ez elenyésző. érdemes naplót vezetni a vérbeli csukahorgászoknak, hogy a hal a nap melyik órájában kapott a horogra. Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehető, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál előbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késő délutáni órákban kerülnek horogra. De nem lehet pontos időpontot meghatározni, mivel nem lehet tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg.ű Az időjárás is befolyásolja a csuka kapókedvét, borús esős időben egész nap kapásra bírható, sőt ilyenkor kedvező egy kis szél is. Az erős szelet és a záporeső a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses időben, főleg nyáron csak a kora reggeli és a késő esti órákban táplálkozik. A vízállás változásaira is reagál, áradás előtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe, ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik a kishalakat követi.
Kapási idők:
A csuka legfontosabb érzékszerveinek egyike a szeme, így ebből kitűnik hogy nappali ragadozó. Előfordul ugyan olya eset is mikor a sötétedés után, a harcsának szánt csalira rabol, de ez elenyésző. érdemes naplót vezetni a vérbeli csukahorgászoknak, hogy a hal a nap melyik órájában kapott a horogra. Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehető, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál előbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késő délutáni órákban kerülnek horogra. De nem lehet pontos időpontot meghatározni, mivel nem lehet tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg.ű Az időjárás is befolyásolja a csuka kapókedvét, borús esős időben egész nap kapásra bírható, sőt ilyenkor kedvező egy kis szél is. Az erős szelet és a záporeső a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses időben, főleg nyáron csak a kora reggeli és a késő esti órákban táplálkozik. A vízállás változásaira is reagál, áradás előtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe, ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik a kishalakat követi.
Horgászmódszerek:
Csukára úszós, pergetős, könnyített fenekezős, illetve ma már eléggé elterjedt módszerrel: mártogatva is horgászhatunk. Mivel Magyarországon nem tilos az élőhallal való horgászat ezért az úszós módszer a legnépszerűbb, sőt egyes vizeken ahol nagymértékben felszaporodott a növényzet ott csak ez a módszer a legcélravezetőbb. Az úszós horgászmódszert is alkalmazhatjuk többféleképpen, ahol sűrű a vízinövényzet ott a lefenekezett (a.) szereléket használjuk. Az úszót a zsinóron olyan távolságban kell beállítani az ólontól, hogy bedobáskor a súly a fenékre süllyedjen, ezáltal a szerelékünket egy helyben tartja, így a kishal nem tud begyalogolni a vízinövényzetbe. Fontos szempont a vízméllység ismerete, mivel az úszónak két feladata van: a kapás jelzése, a kishal felemelése a fenék közeléből, ezt csak úgy érhetjük el, ha a horgászat megkezdése előtt jól beállítjuk az eresztéket. A másikfajat úszózás a szabadon úsztatott (b.) szerelék, ahol a csalihal szabadon úszhat, az ólmot közvetlenül a drótelőke elé tesszük. Akadálymentes vízterületen alkalmazzuk. Ott ahol a csukák a parttól távol rabolnak használhatunk "vitorlás" úszót (c.), azaz az úszó szárára egy téglalap alakú műanyag lapot kell felerősíteni. Ez a praktika csak szélben hatásos, méghozzá hátszélben, ugyanis a szél sodorja megfelelő helyre a szereléket. Észak-Európában a "lufis"csukázást is használják, ott egy felfújt léggöbbel sodortatják a csalit, amikor kapás van a léggömböt légpuskával lelövik, így a zsinór futhat szabadon. Csukázásnál az úszó legyen egy kicsit nagyobb terhelhetőségű, kissé testesebb, hogy a csalihal mozgását ellensúlyozza, használjunk drótelőkét (egyes horgászok előszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy több /3-4 szál/ kb. 0.20 mm-es zsinórt összefognak és arra kötik fel a horgot, így a vékony zsinór odasimul a fogak mellé és nem mozog a csuka szájában, bár nem mindig célravezető módszer, főleg nagyobb csukák esetén). Újabban megjelentek az űrtechnikában használatos kevlar szálból készült előkék, rendkívül nagy teherbíróképességgel bírnak, mivel több elemi szálból fonják össze. Mellettük szól még az az érv, hogy hajlékonyak, lágyak és így kevésbé akadályozzák a horogra tűzött kishalat a mozgásban. A csukára való pergetés talán az egyik legsportosabb horgászmódszer, mert a halat meg kell keresni, Nyugat-Európában megelőz mindenféle horgászmódszert, és melesleg eredményes is (Németországban tilos élőhallal horgászni). A csukának rendkívül kifinomultak az érzékszervei, a mozgásérzékelő szervei rendkívül fejlettek, ezért érzékeli a vízben olyan jól a legminimálisabb rezgést is. A pergetés technikája a következő: a villantót bedobás után szinte rásiklatjuk a vízre, a kemény vízbecsapódást mindenképpen kerüljük el, majd hagyjuk egy kicsit hulló falevél módjára merülni, a bevontatás csak kb. a fenék felett fél méterrel kezdjük meg, és nem egyenletes tempóban, hanem néha meg meg állva hol gyorsan, hol lassan vontatva. A bot hegyének emeléséve, süllyesztésével is életet tudunk lehelni a "vasba". A twisterezés is eredményt hozhat, itt feltétlenül engedjük le a műcsalit a fenékre, és onnan a fenéken táncoltatva kell vezetni. A woblerek napjainkban eléggé elterjedtek, így ezekkel a műcsalikkal is eredményesen horgászhatunk csukára. Itt is törekedni kell a nem egyenletes vezetésre, mivel a műhalunk csak egy darab fa, a horgásznak kell életre keltenie. Csukázhatunk még fenekező módszerrel is, az ólom és a horogelőke közé érdemes beiktatni egy parafadugót, vagy styropor hab darabkát, ez egy kicsit megemeli a fenékről a csalihalat, így azt hamarabb észreveszi a ragadozó, főleg élettelen hallal való horgászat során fontos.
Csukára úszós, pergetős, könnyített fenekezős, illetve ma már eléggé elterjedt módszerrel: mártogatva is horgászhatunk. Mivel Magyarországon nem tilos az élőhallal való horgászat ezért az úszós módszer a legnépszerűbb, sőt egyes vizeken ahol nagymértékben felszaporodott a növényzet ott csak ez a módszer a legcélravezetőbb. Az úszós horgászmódszert is alkalmazhatjuk többféleképpen, ahol sűrű a vízinövényzet ott a lefenekezett (a.) szereléket használjuk. Az úszót a zsinóron olyan távolságban kell beállítani az ólontól, hogy bedobáskor a súly a fenékre süllyedjen, ezáltal a szerelékünket egy helyben tartja, így a kishal nem tud begyalogolni a vízinövényzetbe. Fontos szempont a vízméllység ismerete, mivel az úszónak két feladata van: a kapás jelzése, a kishal felemelése a fenék közeléből, ezt csak úgy érhetjük el, ha a horgászat megkezdése előtt jól beállítjuk az eresztéket. A másikfajat úszózás a szabadon úsztatott (b.) szerelék, ahol a csalihal szabadon úszhat, az ólmot közvetlenül a drótelőke elé tesszük. Akadálymentes vízterületen alkalmazzuk. Ott ahol a csukák a parttól távol rabolnak használhatunk "vitorlás" úszót (c.), azaz az úszó szárára egy téglalap alakú műanyag lapot kell felerősíteni. Ez a praktika csak szélben hatásos, méghozzá hátszélben, ugyanis a szél sodorja megfelelő helyre a szereléket. Észak-Európában a "lufis"csukázást is használják, ott egy felfújt léggöbbel sodortatják a csalit, amikor kapás van a léggömböt légpuskával lelövik, így a zsinór futhat szabadon. Csukázásnál az úszó legyen egy kicsit nagyobb terhelhetőségű, kissé testesebb, hogy a csalihal mozgását ellensúlyozza, használjunk drótelőkét (egyes horgászok előszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy több /3-4 szál/ kb. 0.20 mm-es zsinórt összefognak és arra kötik fel a horgot, így a vékony zsinór odasimul a fogak mellé és nem mozog a csuka szájában, bár nem mindig célravezető módszer, főleg nagyobb csukák esetén). Újabban megjelentek az űrtechnikában használatos kevlar szálból készült előkék, rendkívül nagy teherbíróképességgel bírnak, mivel több elemi szálból fonják össze. Mellettük szól még az az érv, hogy hajlékonyak, lágyak és így kevésbé akadályozzák a horogra tűzött kishalat a mozgásban. A csukára való pergetés talán az egyik legsportosabb horgászmódszer, mert a halat meg kell keresni, Nyugat-Európában megelőz mindenféle horgászmódszert, és melesleg eredményes is (Németországban tilos élőhallal horgászni). A csukának rendkívül kifinomultak az érzékszervei, a mozgásérzékelő szervei rendkívül fejlettek, ezért érzékeli a vízben olyan jól a legminimálisabb rezgést is. A pergetés technikája a következő: a villantót bedobás után szinte rásiklatjuk a vízre, a kemény vízbecsapódást mindenképpen kerüljük el, majd hagyjuk egy kicsit hulló falevél módjára merülni, a bevontatás csak kb. a fenék felett fél méterrel kezdjük meg, és nem egyenletes tempóban, hanem néha meg meg állva hol gyorsan, hol lassan vontatva. A bot hegyének emeléséve, süllyesztésével is életet tudunk lehelni a "vasba". A twisterezés is eredményt hozhat, itt feltétlenül engedjük le a műcsalit a fenékre, és onnan a fenéken táncoltatva kell vezetni. A woblerek napjainkban eléggé elterjedtek, így ezekkel a műcsalikkal is eredményesen horgászhatunk csukára. Itt is törekedni kell a nem egyenletes vezetésre, mivel a műhalunk csak egy darab fa, a horgásznak kell életre keltenie. Csukázhatunk még fenekező módszerrel is, az ólom és a horogelőke közé érdemes beiktatni egy parafadugót, vagy styropor hab darabkát, ez egy kicsit megemeli a fenékről a csalihalat, így azt hamarabb észreveszi a ragadozó, főleg élettelen hallal való horgászat során fontos.
A felszerelés:
Két szempotot kell figyelembe venni a felszerelés kiválsztásakor, mennyire akadályos a vízterület ahol horgászunk, illetve, hogy milyen évszakban horgászunk. Úszós csukázásnál a bot legyen közép parabola akciójú, semmi esetre sem spiccakciós, mivel az első dobásnál könnyen lerepülhet a csalihal a horogról, hossza 3-3,6 m, dobósúlya 70-100 g, nehéz akadós terepen akár, 80-150 g dobósúlyút is választhatunk. Az orsó legalább 50-es kapacitású legyen, a zsinór 0,30-,050 mm. A horgot mindig élezzük meg kellően, hiszen ez a biztos akadás egyik feltétele, afelől, hogy egyágú, vagy háromágú horgot használjunk, megoszlanak a vélemények. A háromágúnál biztosabb az akadás, de annak a valószínűsége is nagyobb, hogy kiemeléskor a hálóba akad a horog szabadon maradt ágai közül egy, és a legkritikusabb pillanatban rázza le a hal magát a horogról (micsoda bosszúság, velem már történt meg ilyen). A pergetőbot viszont legyen spiccakciós, hossza 2,40-3,00 m, dobósúlya a tereptől függően 20-40 g, 50-100 g legyen, az orsó legalább háromcsapágyas, kúpoa dobkiképzésű legyen, jó ha a zsinórvezető görgő is csapágyazott, így kevéssé csavarodik a zsinór, a zsinórvastagság ,020-0,35 mm lehet, csak jóminőségű zsinórt használjunk, erre a célra a legmegfelelőbb a lágy, sima felületű, kopásálló zsinór. Pergetéskor a műcsali elé feltétlenük kössünk fel drótelőkét, vagy kevlár előkét, mert ennek hiányában gyakran mondhatunk búcsút kedvenc villantóinknak. A woblerek mozgását akadályozzák a drótból készült előkék, merevek, sprődek, ezért itt csak és kizárólag kevlart használjunk. A fenekező horgászatnál a felszerelés megegyezik az úszós módszernél említettekkel, csupán annyiban különbözik, hogy a bot kiválasztásánál a hosszúság nem olyan mérvadó, dobósúly tekintetében alkalmazhatunk kicsit nagyobb teherbírású horgászbotot.
Csalik:
Csukára horgászhatunk, élő illetve élettelen hallal, valamint a műcsalik számos példányaival. Az élő hallal való horgászat során a kishal méretét figyelembe kell venni mindenképpen, az ideális csukázó csalihal mérete 8-15 cm között mozog, ekkora halat még biztonságosan, leszakadás nélkül kihajíthatunk. Ennél nagyobb csalihalat csak indokolt esetben használjunk, ott ahol kapitális csukák kapása várható. A kishal színezete döntően befolyásolja az eredményességünket, a csuka elsősorban a sötétebb tónusú csalihalakat részesíti előnyben (kárász, compó, jász, vörösszárnyúkeszeg), illetve azokat amelyek intenzíven mozognak a horgon (sokszor a kárász nem válik be, mert fenékre letéve gyakran lustán elfekszik és nem hívja fel a ragadozó figyelmét). A sneci is bevált csalihal ínséges időkben, gyakran ez a halacska hozza meg a legjobb eredményt. Élénkebb színezetű halakra is előszeretettel ront rá vizeink tigrise, akinek módja van rá próbálja ki az élénkpiros aranyhalat, nem fog csalódni, ugyanis a csukák kíváncsi természetűek, előszeretettel érdeklődnek az élénkebb színű csalik iránt. Még egyszer hangsúlyoznám, Nyugat-Európa egyes országaiban az álatvédők heves tiltakozása végett betiltották az élőhalas horgászatot. Az élettelen csalihallal való horgászat esetén mindig igyekezzük úgy kiválasztani, méretre megfelelő legyen, érdemes injekcióstűvel levegőt fecskendezi az élettelen csaliha testüregébe, igy elérjük, hogy lebeg a vízközt. A csalihal fajtájáról megoszlanak a vélemények, van aki például tengeri hallal próbálkozik. Fekete István az Alcsiszigeti Holt-Tiszán például fagyasztott heringet tűz a horogra, mivel tapasztalta, hogy a csukáknak rendkívül jó a szaglásuk. A hering húsa nagyon laza ezért érdemes vékony damillal egyszer átkötni, hogy tartson a horgon. Műcsalik terén ma már széles a választék támolygó kanál, körforgó villantó, twister, különféle gumihalak, woblerek színes választékát kínálják a kereskedők. A támolygó villantók közül a széles kanálformájúak a legmegfelelőbbek (Heinz- kanál, DAM-Effzet), körforgó villantók közül a nagyobb méretűeket válasszuk (Mepps Aglia Long 5, Mepps Gigant Killer). Színezetük tekintetében csak annyit, hogy zavaros tisztuló vízben, illetve borús időben, kissé csillógóbakat, napsütéses időben, tiszta vízben egész sötét rézkanalakat használjunk. Twisterek közül a világosabb színüekkel próbálkozzunk, az ólomfej színe lehet fekete, illetve piros, a twisterfarok citromsárga vagy fehér. Újabban előszeretettel használatosak a gumihalak, főleg nagyobb példányaival lehet kapásra bírni a kapitális csukákat. A woblerek közül a vizekben előforduló halakhoz hasonló mintázatút válasszunk (J-9-S, J-9-P, SSR-9-S, SSR-7-CW).
Két szempotot kell figyelembe venni a felszerelés kiválsztásakor, mennyire akadályos a vízterület ahol horgászunk, illetve, hogy milyen évszakban horgászunk. Úszós csukázásnál a bot legyen közép parabola akciójú, semmi esetre sem spiccakciós, mivel az első dobásnál könnyen lerepülhet a csalihal a horogról, hossza 3-3,6 m, dobósúlya 70-100 g, nehéz akadós terepen akár, 80-150 g dobósúlyút is választhatunk. Az orsó legalább 50-es kapacitású legyen, a zsinór 0,30-,050 mm. A horgot mindig élezzük meg kellően, hiszen ez a biztos akadás egyik feltétele, afelől, hogy egyágú, vagy háromágú horgot használjunk, megoszlanak a vélemények. A háromágúnál biztosabb az akadás, de annak a valószínűsége is nagyobb, hogy kiemeléskor a hálóba akad a horog szabadon maradt ágai közül egy, és a legkritikusabb pillanatban rázza le a hal magát a horogról (micsoda bosszúság, velem már történt meg ilyen). A pergetőbot viszont legyen spiccakciós, hossza 2,40-3,00 m, dobósúlya a tereptől függően 20-40 g, 50-100 g legyen, az orsó legalább háromcsapágyas, kúpoa dobkiképzésű legyen, jó ha a zsinórvezető görgő is csapágyazott, így kevéssé csavarodik a zsinór, a zsinórvastagság ,020-0,35 mm lehet, csak jóminőségű zsinórt használjunk, erre a célra a legmegfelelőbb a lágy, sima felületű, kopásálló zsinór. Pergetéskor a műcsali elé feltétlenük kössünk fel drótelőkét, vagy kevlár előkét, mert ennek hiányában gyakran mondhatunk búcsút kedvenc villantóinknak. A woblerek mozgását akadályozzák a drótból készült előkék, merevek, sprődek, ezért itt csak és kizárólag kevlart használjunk. A fenekező horgászatnál a felszerelés megegyezik az úszós módszernél említettekkel, csupán annyiban különbözik, hogy a bot kiválasztásánál a hosszúság nem olyan mérvadó, dobósúly tekintetében alkalmazhatunk kicsit nagyobb teherbírású horgászbotot.
Csalik:
Csukára horgászhatunk, élő illetve élettelen hallal, valamint a műcsalik számos példányaival. Az élő hallal való horgászat során a kishal méretét figyelembe kell venni mindenképpen, az ideális csukázó csalihal mérete 8-15 cm között mozog, ekkora halat még biztonságosan, leszakadás nélkül kihajíthatunk. Ennél nagyobb csalihalat csak indokolt esetben használjunk, ott ahol kapitális csukák kapása várható. A kishal színezete döntően befolyásolja az eredményességünket, a csuka elsősorban a sötétebb tónusú csalihalakat részesíti előnyben (kárász, compó, jász, vörösszárnyúkeszeg), illetve azokat amelyek intenzíven mozognak a horgon (sokszor a kárász nem válik be, mert fenékre letéve gyakran lustán elfekszik és nem hívja fel a ragadozó figyelmét). A sneci is bevált csalihal ínséges időkben, gyakran ez a halacska hozza meg a legjobb eredményt. Élénkebb színezetű halakra is előszeretettel ront rá vizeink tigrise, akinek módja van rá próbálja ki az élénkpiros aranyhalat, nem fog csalódni, ugyanis a csukák kíváncsi természetűek, előszeretettel érdeklődnek az élénkebb színű csalik iránt. Még egyszer hangsúlyoznám, Nyugat-Európa egyes országaiban az álatvédők heves tiltakozása végett betiltották az élőhalas horgászatot. Az élettelen csalihallal való horgászat esetén mindig igyekezzük úgy kiválasztani, méretre megfelelő legyen, érdemes injekcióstűvel levegőt fecskendezi az élettelen csaliha testüregébe, igy elérjük, hogy lebeg a vízközt. A csalihal fajtájáról megoszlanak a vélemények, van aki például tengeri hallal próbálkozik. Fekete István az Alcsiszigeti Holt-Tiszán például fagyasztott heringet tűz a horogra, mivel tapasztalta, hogy a csukáknak rendkívül jó a szaglásuk. A hering húsa nagyon laza ezért érdemes vékony damillal egyszer átkötni, hogy tartson a horgon. Műcsalik terén ma már széles a választék támolygó kanál, körforgó villantó, twister, különféle gumihalak, woblerek színes választékát kínálják a kereskedők. A támolygó villantók közül a széles kanálformájúak a legmegfelelőbbek (Heinz- kanál, DAM-Effzet), körforgó villantók közül a nagyobb méretűeket válasszuk (Mepps Aglia Long 5, Mepps Gigant Killer). Színezetük tekintetében csak annyit, hogy zavaros tisztuló vízben, illetve borús időben, kissé csillógóbakat, napsütéses időben, tiszta vízben egész sötét rézkanalakat használjunk. Twisterek közül a világosabb színüekkel próbálkozzunk, az ólomfej színe lehet fekete, illetve piros, a twisterfarok citromsárga vagy fehér. Újabban előszeretettel használatosak a gumihalak, főleg nagyobb példányaival lehet kapásra bírni a kapitális csukákat. A woblerek közül a vizekben előforduló halakhoz hasonló mintázatút válasszunk (J-9-S, J-9-P, SSR-9-S, SSR-7-CW).
Fárasztás, kiemelés élvetartás:
A csuka kapása rendkívül heves, pergetéskor gyakran hatalmasat ránt a boton. Az úszós horgászatnál rendkívül jól meg lehet figyelni, ahogy a csuka beforgatja a kishalat a szájába, amit rendszerint derékon kap el, és a beforgatás után fej felől nyeli el. Fárasztása rendkívüli élmény, a csuka nem kitartó harcos, viszont látványos tornamutatványokat tud produkálni a horgon, ez ugyan szép és látványos, de ugyanakkor ilyenkor szokott lemaradni a horogról a legtöbb megakasztott hal. A fárasztásnál semmi esetre se erőltessük, csak és kizárólag akkor ha valamilyen akadály felé tart. Számtalanszor előfordult már, hogy a csuka az akadó felé tartott, és a horgász az akadó irányába kezdte húzni, mire a hal megfordult a nyílt víz felé, ilyen is van. Nem szabad a vízfelszínre kényszeríteni, mert ilyenkor szokta kirázni a horgot a szájából. A fárasztáskor a halunk szákolásra érett akkor, ha egy kicsit oldalra dől, és látszólag nem produkál kirohanásokat, ilyenkor azért még erőre kaphat, ezért ne siettessük a kiemelést. A szákolás mindig fej felől történik, sosem a szákot toljuk a halhoz, hanem a halat húzzuk a vízbe merített szák fölé, mikor a szák öblében van a hal óvatosan kicsúsztatjuk a partra. A csuka jól viseli a rabságot, a szájába akasztott szájbilinccsel akár napokig is élve tartható, amennyiben a horog túl mélyre akadt, a hal vérzik, kár próbálkozni a felbilincseléssel, azonnal üssük fejbe a csukát és csavarjuk be egy ruhába, így akár néhány órán át is friss marad. Nyári időszakban a megölt csukát belezzük ki és akasszuk ki hűvös helyre, maj csavarjuk be nedves ruhába.
A csuka kapása rendkívül heves, pergetéskor gyakran hatalmasat ránt a boton. Az úszós horgászatnál rendkívül jól meg lehet figyelni, ahogy a csuka beforgatja a kishalat a szájába, amit rendszerint derékon kap el, és a beforgatás után fej felől nyeli el. Fárasztása rendkívüli élmény, a csuka nem kitartó harcos, viszont látványos tornamutatványokat tud produkálni a horgon, ez ugyan szép és látványos, de ugyanakkor ilyenkor szokott lemaradni a horogról a legtöbb megakasztott hal. A fárasztásnál semmi esetre se erőltessük, csak és kizárólag akkor ha valamilyen akadály felé tart. Számtalanszor előfordult már, hogy a csuka az akadó felé tartott, és a horgász az akadó irányába kezdte húzni, mire a hal megfordult a nyílt víz felé, ilyen is van. Nem szabad a vízfelszínre kényszeríteni, mert ilyenkor szokta kirázni a horgot a szájából. A fárasztáskor a halunk szákolásra érett akkor, ha egy kicsit oldalra dől, és látszólag nem produkál kirohanásokat, ilyenkor azért még erőre kaphat, ezért ne siettessük a kiemelést. A szákolás mindig fej felől történik, sosem a szákot toljuk a halhoz, hanem a halat húzzuk a vízbe merített szák fölé, mikor a szák öblében van a hal óvatosan kicsúsztatjuk a partra. A csuka jól viseli a rabságot, a szájába akasztott szájbilinccsel akár napokig is élve tartható, amennyiben a horog túl mélyre akadt, a hal vérzik, kár próbálkozni a felbilincseléssel, azonnal üssük fejbe a csukát és csavarjuk be egy ruhába, így akár néhány órán át is friss marad. Nyári időszakban a megölt csukát belezzük ki és akasszuk ki hűvös helyre, maj csavarjuk be nedves ruhába.
A Harcsák:
Mivel az eredménnyességünk alapvező feltételei az információink naprakészsége, és horgászat közben a magasfokú koncentráció, ezért nem mindegy, hogy miképpen szervezzük meg az információ szerzést és a napi beosztásunkat.
Nem jó taktika a harcsahorgászat végkimerülésig való erőltetése. Álmosan, fáradtan a nagyon jelentős, de apró jelek többségét nem vesszük észre, nem leszünk elég gyorsak a szükséges hely és harcsahorgász módszer változtatásokhoz, és ezzel ígéretes helyzetek sorát hagyjuk ki.
Sokkal eredményesebbek lehetünk, ha szánunk elég időt a pihenésre, és csak a nyerő órákat töltjük a vízen, de akkor minden érzékünk 100%-osan élesítve, aktívan és intenzíven vallatjuk a partot.
Gyakori taktikai hiba, ha nem hiszünk a saját szemünknek. Vagyis, ha látunk valamit (mondjuk egy rablást) akkor az 100%-os bizonyíték arra, hogy a környékben harcsa van akkor is, ha egy-két órás eredménytelen kísérletezés után már azt gondolnánk, hogy talán nem is láttuk jól. Bármit, akár csak 5-10 darab, gombostűfejnyi buborékot észlelünk gyanús és alkalmas helyen, akkor azt érdeme szerint értékeljük, és abból következően cselekedjünk!
Ugyanígy az ellenkezőjét is, ha hosszú ideig nem találunk semmi nyomot, érdeme szerint értékeljük, és keressünk valami érdekesebb elfoglaltságot, mielőtt ráununk az egészre úgy, ahogy van.
Amit most leírtam, az látszólag magától értetődő dolog, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy gyakran hajlamos az ember mégsem eszerint cselekedni.
„Fürge Nyíl”- barátommal egy estét betöltő program lenne elmesélni azokat az eseteket, amikor határozott jeleket láttunk, de nem tartott ki a türelmünk a szükséges ideig, aminek következtében a megtalált harcsáink mások szákjait díszítették egy-két óra, vagy egy-két nap múlva.
Vagy az ellenkezője, amikor 30-40 eredménytelen horgászat után is napi 16 órában vallattam a vizet, mintha még bármiféle esély lehetne. Ezt a 30-40 napos eredménytelenséget nem mindenki fanatizmusa bírja ki csömör nélkül!
Az információszerzés jó megszervezése, talán még fontosabb!
Azokon a vizeken, ahol rendszeresen horgászunk,
kapcsolatot érdemes
kiépíteni olyan személlyel, aki sokat, vagy rendszeresen
a vízen van és sok
információval szolgálhat.
Több szem többet lát – alapon az is sokat segíthet nekünk, ha több harcsás ismerősünk maga is beszámol jó harcsás helyekről.
A helyileg eredményes módszerekről, az ottani harcsák szokásairól, a vízfenék adottságairól így tudhatunk meg egyszerűen, gyorsan sokat. Mire magunktól rájönnénk a „finomságokra” (márpedig, ettől „döglik a légy”!), addigra már csak a következő szezonban használhatnánk fel a tapasztalatainkat, lemaradnánk a dolgok derekáról.
Fontos részlet a készültség foka!
Az eredményességet gyakran befolyásoló tényező a harcsa horgászatában (mint a honvédelemben is) a „harckészültség” minél magasabb szintű fenntartása!
(Jó néhány „velejéig fertőzött” harcsás ismerősöm van, akinek a kocsijában széria felszerelésnek számít a pergető bot és a mű csalis doboz!)
Fontos az is, hogy ne akkor kezdjük neki a harcsázó szerelések elkészítésének és piócák hajkurászásának a horgászboltokban, amikor megkaptuk a telefont, hogy X helyen forognak a harcsák. Így, mire odaérünk, meg kell elégednünk szép harcsatörténetekkel, mert ez a késedelem, az esetek többségében az események lényegéről való végleges lemaradásunkat jelenti.
Harcsa csalikkal is készüljünk fel!
A piócákat hűvös, sötét helyen hetekig el lehet tartani.( A nadály kényesebb és megeszi a piócát!) Igaz, közben veszítenek kövérségükből, ezért a készletezést sem érdemes túlzásba vinni.
A tárolásukhoz megfelel egy 10-12 literes jól záródó műanyag vödör (falfestékes), aminek a tetejére felforrósított szeggel apró lyukakat égetünk (amin a piócák nem férnek ki!).
Két-három liter, tiszta hidegvíz elég nekik. Eleinte többször, 1-2 naponta lecseréljük. Ha a béltartalmuk kiürült, hideg sötét helyen hetekig frissítés nélkül is ellesz 20-30 darab.
Nem jó taktika a harcsahorgászat végkimerülésig való erőltetése. Álmosan, fáradtan a nagyon jelentős, de apró jelek többségét nem vesszük észre, nem leszünk elég gyorsak a szükséges hely és harcsahorgász módszer változtatásokhoz, és ezzel ígéretes helyzetek sorát hagyjuk ki.
Sokkal eredményesebbek lehetünk, ha szánunk elég időt a pihenésre, és csak a nyerő órákat töltjük a vízen, de akkor minden érzékünk 100%-osan élesítve, aktívan és intenzíven vallatjuk a partot.
Gyakori taktikai hiba, ha nem hiszünk a saját szemünknek. Vagyis, ha látunk valamit (mondjuk egy rablást) akkor az 100%-os bizonyíték arra, hogy a környékben harcsa van akkor is, ha egy-két órás eredménytelen kísérletezés után már azt gondolnánk, hogy talán nem is láttuk jól. Bármit, akár csak 5-10 darab, gombostűfejnyi buborékot észlelünk gyanús és alkalmas helyen, akkor azt érdeme szerint értékeljük, és abból következően cselekedjünk!
Ugyanígy az ellenkezőjét is, ha hosszú ideig nem találunk semmi nyomot, érdeme szerint értékeljük, és keressünk valami érdekesebb elfoglaltságot, mielőtt ráununk az egészre úgy, ahogy van.
Amit most leírtam, az látszólag magától értetődő dolog, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy gyakran hajlamos az ember mégsem eszerint cselekedni.
„Fürge Nyíl”- barátommal egy estét betöltő program lenne elmesélni azokat az eseteket, amikor határozott jeleket láttunk, de nem tartott ki a türelmünk a szükséges ideig, aminek következtében a megtalált harcsáink mások szákjait díszítették egy-két óra, vagy egy-két nap múlva.
Vagy az ellenkezője, amikor 30-40 eredménytelen horgászat után is napi 16 órában vallattam a vizet, mintha még bármiféle esély lehetne. Ezt a 30-40 napos eredménytelenséget nem mindenki fanatizmusa bírja ki csömör nélkül!
Az információszerzés jó megszervezése, talán még fontosabb!
Azokon a vizeken, ahol rendszeresen horgászunk,
kapcsolatot érdemes
kiépíteni olyan személlyel, aki sokat, vagy rendszeresen
a vízen van és sok
információval szolgálhat.
Több szem többet lát – alapon az is sokat segíthet nekünk, ha több harcsás ismerősünk maga is beszámol jó harcsás helyekről.
A helyileg eredményes módszerekről, az ottani harcsák szokásairól, a vízfenék adottságairól így tudhatunk meg egyszerűen, gyorsan sokat. Mire magunktól rájönnénk a „finomságokra” (márpedig, ettől „döglik a légy”!), addigra már csak a következő szezonban használhatnánk fel a tapasztalatainkat, lemaradnánk a dolgok derekáról.
Fontos részlet a készültség foka!
Az eredményességet gyakran befolyásoló tényező a harcsa horgászatában (mint a honvédelemben is) a „harckészültség” minél magasabb szintű fenntartása!
(Jó néhány „velejéig fertőzött” harcsás ismerősöm van, akinek a kocsijában széria felszerelésnek számít a pergető bot és a mű csalis doboz!)
Fontos az is, hogy ne akkor kezdjük neki a harcsázó szerelések elkészítésének és piócák hajkurászásának a horgászboltokban, amikor megkaptuk a telefont, hogy X helyen forognak a harcsák. Így, mire odaérünk, meg kell elégednünk szép harcsatörténetekkel, mert ez a késedelem, az esetek többségében az események lényegéről való végleges lemaradásunkat jelenti.
Harcsa csalikkal is készüljünk fel!
A piócákat hűvös, sötét helyen hetekig el lehet tartani.( A nadály kényesebb és megeszi a piócát!) Igaz, közben veszítenek kövérségükből, ezért a készletezést sem érdemes túlzásba vinni.
A tárolásukhoz megfelel egy 10-12 literes jól záródó műanyag vödör (falfestékes), aminek a tetejére felforrósított szeggel apró lyukakat égetünk (amin a piócák nem férnek ki!).
Két-három liter, tiszta hidegvíz elég nekik. Eleinte többször, 1-2 naponta lecseréljük. Ha a béltartalmuk kiürült, hideg sötét helyen hetekig frissítés nélkül is ellesz 20-30 darab.
Folyami géb horgászata
Folyami géb (Neogobius fluviatilis): elterjedési területe eredetileg hasonló volt mint a tarka gébé, terjedése viszont később indult meg a Dunán. Magyarországon 1970. óta van jelen. A Dunán Esztergomig jutott; a Balatonban mindenütt gyakori partközeli fajjá lépett elő, de a Kis-Balatonban is megtalálható már. A Tiszán, a Tisza-tóban volt jelentős állománya. Szaporodása is hasonló a tarka gébéhez, a hím szintén őrzi az ikrákat. Tápláléka zömét ugyan a fenéklakó gerinctelenek teszik ki, de emellett jelentős lehet ikra- és ivadékfogyasztása is, ám nem ritkán ő válik nagyobb ragadozók táplálékává. Jelenléte a hazai vizekben közel sem annyira közömbös, mint a tarka gébé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése